|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fekete László 1991. február 21.Nemrégiben Románia parlamentje elé terjesztették a múlt év márciusi, marosvásárhelyi véres eseményekről szóló jelentést. Azonban az eseményeket követően elítélt magyarokról és cigányokról senki sem szólt. Az államhatalom képviselői és a visszarendeződés érdekeltjei előszeretettel használják fel az igazságszolgáltatást. Ezek a sötét erők már a marosvásárhelyi események előtt szövetséget kötöttek a soviniszta-fasiszta csoportokkal, s az 1990. márciusi pogrom után a magyar és cigány lakosságot bűnbakként üldözik. Tavaly márciusban kezdték meg a marosvásárhelyi bíróságon Tóth Árpád, Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter-Kis Péter, Lőrincz József és Puczi Béla /a jelentés szerint három magyar és három cigány/ 2696/1990. sz. ügyének tárgyalását. A vádlottakat márc. 28-án előzetes letartóztatásba helyezték, fogva tartásukat dec. 18-án szüntették meg. Azért akarják őket elítélni, mert a Marosvásárhelyre vezető országúton, Marosszentgyörgy területén torlaszt emeltek, hogy az agresszorok ne tudjanak Marosvásárhelyre bejutni. Öt évi börtönre ítélte a marosvásárhelyi bíróság 1990. okt. 16-án Szabadi Ferenc betegápolót. Szabadi állítólag a márciusi összecsapás román sebesültjeit kórházba szállítás után bántalmazta. Jogos önvédelmet gyakoroltak a román támadás elhárítására a perbefogottak: Vajda Domokos, Puczi Kálmán, Papp István és 21 társa, Hajdú Károly, Rostás Demeter és 9 társa, Máthé Lajos. A jogos önvédelem dacára gyilkossági kísérlettel vádolják Papp Andrást és 6 társát. Azok a románok, akikről bebizonyosodott, hogy három magyart meggyilkoltak, nem kerültek börtönbe. A megfélemlítés folytatódik. 1990. dec. 9-én például három hónapos fogházbüntetésre ítélték Nagy Árpád mezőpaniti lakost, mert két nyelven írta ki a községházára: Primaria Panet Polgármester Háza Mezőpanit. Fekete László Elődöt 1990. dec. 6-án azért ítélték két hónapra, mert a vonaton szidta Vatra Romanescát, Iliescu elnököt és a Nemzeti Megmentési Frontot. /Marosvásárhelyi dosszié. Ami nincs a román kormányjelentésben. = Népszabadság, febr. 21. ? A cikket a kolozsvári Szabadságból vette át a lap./1995. március 31.Kovászna megyében nagy elismerést vívott ki a román emberjogvédő liga, a LADO megyei szervezete, élén Movila Maria elnökkel és dr. Fekete László nyugalmazott bíróval, a szervezet titkárával. Felsőrákoson még nem mérték ki a volt téesz-tagok földjét, ennek ellenére száz hektárt átadtak a csendőrségnek, valószínűleg laktanya-építésre. A LADO törvénytelennek ítélte, ezt a döntést, januárban írt a prefektúrára, de választ nem kapott. A veteránok is sok esetben hiába igénylik a törvény alkalmazását. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 31./1999. szeptember 11.Kovászna megyében igen jó a LADO, az Emberjogvédő Liga és a sajtó kapcsolata. Remélik, hogy következő megbeszélésük a politikai pártok vitája helyett az emberi jogokat felvállaló állami és civil szervezetek vagy a jogsértés gyanújába keveredett hivatalos intézmények vezetőinek párbeszéde lesz. Sajnálattal említették, hogy a korábbi tanácskozás után kiderült, a Román Hírszerző Szolgálat egyik tisztje felkészült arra, hogy a magyar irredentizmus megyei megnyilvánulásairól tájékoztassa az összegyűlteket, de a hosszúra nyúlt politikai vita miatt ez elmaradt. Fekete László nyugalmazott bíró a sajtó támogatását kérte az állampolgárokat, kisebbségeket megillető jogok alaposabb ismertetésében, hiszen mai napig is olyan kérdésekről folyik több szinten politikai vita, mint például az anyanyelv használata, a kétnyelvű feliratok kérdése, az anyanyelvi oktatáshoz való jog, amelyet hazai vagy nemzetközi dokumentumok jó ideje szavatolnak, s kétségbe vonásuk, folyamatos megkérdőjelezésük sokat árt Románia nemzetközi megítélésének. /Sajtótájékoztató a LADÓ-nál. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 10./2005. szeptember 17.Szeptember 16-án kezdődött a magyar professzorok világtalálkozója Marosvásárhelyen, a Sapientia EMTE új épületében. Több mint 60 előadás hangzik el a találkozón. – E jelentős megvalósításra szeretnénk felhívni a figyelmet, s lehetőséget teremteni a 15 országból érkezett több mint 20 rektornak és professzortársaiknak, hogy előadják, ami a legérdekesebb lehet a hallgatóságnak, majd közösen ajánlást fogalmazzunk meg a magyar kormánynak – hangsúlyozta Kecskés Mihály, a Magyar Professzorok Világtanácsának elnöke. Megvitatják a Kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatás helyzetét, ugyanúgy a Kárpát-medencei orvos- és állatorvos szakember-utánpótlás gondjait is. Kecskés Mihály elnök beszámolt a 26 országból 750 tagot számláló Magyar Professzorok Világtanácsának munkájáról, amelynek során kiemelt feladatként kezelik az anyanyelv, a környezetvédelem valamint az informatika témakörét. A Magyar Professzorok Világtanácsa szívügyének tekinti a Kárpát-medencei magyar professzorok támogatását, akiket minden találkozón vendégül látnak. Miklós László professzor, a szlovák kormány környezetvédelmi minisztere a tudat fejlesztésének fontosságára építette előadását. Beszédének végén a szerkesztésében megjelent Szlovákia tájatlaszát nyújtotta át a marosvásárhelyi kar dékánjának, Hollanda Dénesnek. A magyarországi felsőoktatási reformról nyújtott átfogó képet Mang Béla professzor, a budapesti Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára, aki többek között a kétciklusú képzésre való áttérés nehézségeiről és a magántőke bevonásával megvalósított fejlesztésről szólt. Magyarországon 421.520 egyetemi index van kézben, ami azt jelenti, hogy a 18-25 év közötti korosztály 42-44 százaléka folytatja tanulmányait a felsőoktatásban. A négy éve megnyílt Sapientia előtt álló feladatokat ismertette Szilágyi Pál, az egyetem rektora, majd Hollanda professzor szólt arról az erőfeszítésről, amelynek nyomán a marosvásárhelyi műszaki egyetem felépült. Idén 45 szakon indul magyar nyelvű alapképzés a Babes-Bolyai Egyetemen, ahol 10.124 magyar hallgatót iskoláztak be – hangzott el Benedek Józsefnek a Babes-Bolyai Egyetemen történt szerkezeti változásáról szóló előadásában. Hét egyetemi tanárnak nyújtották át a Magyar Professzorok Világtanácsának kitüntetéseit (Szilágyi Pál, Hollanda Dénes, Geréb Zsolt, Rácz Olivér, Éva Erzsébet, Fekete László, Varga Zoltán), majd aláírták a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara és a Professzorok Világtanácsa közötti együttműködési megállapodást. /Bodolai Gyöngyi: Magyar nyelvű felsőoktatás a Kárpát-medencében. Professzorok világtalálkozója a Sapientián. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 17./2007. február 17.Február 18-án tölti be életének kilencvenedik évét dr. Fekete László /Sepsiszentgyörgy/ nyugalmazott bíró, a megyei polgárjogi küzdelmek, a román-magyar megbékélés elkötelezett és következetes harcosa. 1990-ben nagy erővel kapcsolódott be a megye életébe. /(simó): Kilencvenéves dr. Fekete László. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 17./2008. május 19.Bihar megye legnagyobb fesztiválünnepét, a Nyíló Akác Napokat a hét végén tartották Érmihályfalván. A négynapos rendezvény több tízezer szórakozni vágyót csalogatott a homokvilág fővárosába. A megnyitón Markó Béla RMDSZ-elnök mondott beszédet, fellépett a Nyíló Akác néptánccsoport. Másnap a szenzációt Fekete László, a világ legerősebb embere cím birtokosának fellépése jelentette, de hasonló látványossággal bírt az Attila-korabeli öltözetet viselő íjászok bemutatója is. A szórakoztató műsorok a Széchenyi téri szabadtéri színpadon zajlottak de volt ökumenikus istentisztelet, könyvbemutató, és tárlatnyitó is. A polgármesteri hivatalban aláírták az Érmihályfalva–Balmazújváros–Budapest XVI. kerülete közötti testvérvárosi szerződést. /D. Mészáros Elek: Ünnep a homokvilág fővárosában. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./2009. december 2.Hülyének nézik az olvasót, és a megosztás logikáját érvényesítik azok az intézmények, amelyek bizonyos szempontok alapján szétválasztják a magas és a populáris irodalmat, kultúrát. Adottnak veszik, hogy vannak az elitek, akik képesek arra, hogy a magas irodalmat befogadják, és vannak a kirekesztettek, akik számára csak egy megrágott, bizonyos mértékben stupid irodalom lesz elérhető – Selyem Zsuzsa irodalomkritikus fenti gondolata vitát szült a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, a Babes–Bolyai Tudományegyetem és a Kriza János Néprajzi Társaság hétvégi konferenciáján. A Kultúra és piac című kolozsvári rendezvényen Selyem Zsuzsa előadásában (A kortárs irodalom opciói a posztkom kapitalizmusban) kiemelte, vannak olyan több milliós példányszámban eladott regények (ide sorolta Stephenie Meyer, Paulo Coelho, Wass Albert műveit), melyek jól meghatározott célcsoportnak nyújtanak szolgáltatást: ready-made (készen kapott) közösségi identitást kínálnak megvételre anélkül, hogy az olvasót önreflexióra, kritikai gondolkodásra ösztönöznék. Wass Albert regényei „kényelmes monotonitással kínálják fel az olvasóknak a felsőbbrendűség érzését”. Selyem Zsuzsa szerint az irodalmi intézmények a pártpolitikai struktúrákat másolják „Azt mondják az általam igen tisztelt irodalomtanárok, hogy Coelho, Meyer azért jó szerzők, mert legalább rászoktatják a diákokat az olvasásra. Csakhogy Coelhótól soha nem fogunk eljutni Nádas Péter, James Joyce, Virginia Woolf olvasásáig” – magyarázta a kortárs irodalmat oktató egyetemi adjunktus. Fekete László, a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint Selyem pesszimista következtetéseket vont le a populáris és magas irodalmi kultúra elválasztásából. Elmondta, nem érti, miért újszerű és drámaibb most a különválasztás, amikor ez mindig is megvolt. Berszán István, a BBTE magyar irodalom tanszékének vezetője ellentmondást vélt felfedezni abban, ahogy „sajnálkoztunk a populáris és a magas irodalom szétválasztásán azután, hogy elmondtuk, milyen óriási szakadék van közöttük”. /O. M. : Olcsó identitást adó könyvek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 2./2014. december 2.A lehetőségek számbavételeKerekasztal-beszélgetés a MOGYE jövőjéről A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakul patthelyzet megoldására kerestek választ azon a kerekasztal- beszélgetésen, amelyet a MOGYE-n folyó tudományos munka helyzetének elemzésére és fejlesztési lehetőségeinek a felmérésére szervezett dr. Benedek Imre klinikavezető egyetemi tanár és csapata. A Kultúrpalota kistermében megtartott tanácskozáson nem vettek részt a magyar tagozat megválasztott vezetői és az egyetem vezetőségében korábban tisztséget betöltő képviselői. Mint ismeretes, az elmúlt egyetemi évben azért mondtak le tisztségükről, mivel a román többségű szenátus ellenkezése miatt sem az érvényben levő törvényes előírásokat, sem az önálló magyar főtanszékek létrehozására a kormányfő jelenlétében megkötött szerződést nem sikerült életbe ültetni. A magyarországi meghívottak közül prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja és prof. dr. Kellermayer Miklós, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese jött el Marosvásárhelyre. A törvény megvan, de előírásainak végrehajtását nem tudjuk elérni… Egyszerű kivonulással nem lehet megoldani a problémákat, fel kell vállalni bizonyos dolgokat – fejtette ki véleményét Benedek István professzor. A magyar oktatás nehéz helyzetén változtatni kell. Felelősséggel tartozunk közösségünknek a MOGYE jelentette szimbólum megmaradásáért – hangsúlyozta Benedek Imre professzor, aki nem követte kollégái példáját, és maradt a szenátusban, majd beválasztották a doktori iskola vezetőtanácsába. Saját előrehaladása kapcsán kifejtette, hogy egész életében a nemekkel kellett megküzdenie, mégis sikerült legyőznie az akadályokat. A megbeszélésen rövid áttekintés hangzott el a magyar tagozat 1989 utáni történetéről, majd arról, hogy 2011–14 között a sikeresen felvételiző magyar hallgatók számaránya 40,84 százalékról 25,50 százalékra csökkent, egyrészt azért, mert olyan új szakok jelentek meg, amelyeken nincs magyar nyelvű oktatás, másrészt az önköltséges helyekre a jobb eredményt elért román hallgatók jutottak be. Azt is számba vették, hogy az ország román tannyelvű orvosi egyetemeire 102 magyar hallgatóból 50 felvételizett sikeresen. A felvetésre a későbbiekben József Éva, a Bolyai Farkas iskola biológiatanára válaszolt. A MOGYE-ra kétszer annyi román diák felvételizett, mint magyar, természetes, hogy többen értek el jó eredményt. A marosvásárhelyi egyetem pedig azért vonzza a román hallgatókat, mivel csak egy tantárgyból kell vizsgázni, az ország többi orvosi egyetemén pedig kettőből. Másrészt a felvételi teszt a magolós diákoknak kedvez, s nem azoknak, akiket gondolkodásra tanítanak. A felvetésre, hogy csökken a magyar felvételizők száma, a tanárnő a sikeres életpályamodell szükségességére hívta fel a figyelmet, ami a végzés utáni elhelyezkedési lehetőségekről szól. A beszámoló az oktatók, a doktorátusvezető professzorok számát is érintette, majd elhangzott: mennyire fontos lenne, hogy a diákok, tanárok az előrehaladásukhoz szükséges kutatási lehetőségek terén segítséget kapjanak a magyarországi egyetemektől. Különösen a klinikai tantárgyakból, mivel "kő-baltával nem lehet nagy dolgokat megvalósítani" – fogalmazott Incze Sándor belgyógyász professzor. A kiépített, intézményesített kapcsolat szükségességét hangsúlyozta dr. Fekete László bőrgyógyász adjunktus is. A gyakorlati lehetőségek hiányáról szólt dr. Kun Imre endokrinológus professzor, aki pozitív példát említett az eredményes együttműködésről is. "Iszapbirkózás helyett tudományos téren kell felvenni a harcot", s támogatni kell a diákokat, akik dolgozni akarnak – mondta dr. Mártha Orsolya előadótanár. Fazakas Zita előadótanár úgy érzi, hogy van megoldás az előrelépéshez. A biokémia katedrán nagyon jó a hangulat, együtt tudnak működni a kollégákkal, és készen állnak a magyar vonal indítására – mondta. A fő cél, az önálló magyar főtanszékek létrehozása érdekében az ideiglenes kompromisszumokat is érdemes vállalni – hangsúlyozta saját egyetemalapító tapasztalatai alapján dr. Hollanda Dénes professzor. A meghívásra örömmel jön el, és erejéhez mérten továbbra is számíthatnak a segítségére – szólt hozzá prof dr. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja, aki hét éve intenzív kapcsolatot ápol a vásárhelyi egyetemmel, és kollégái is hasonlóan gondolkodva jöttek el előadásokat, továbbképzést tartani Marosvásárhelyre. Ha a kapcsolatépítés akadálya a pénz, a technikai feltételek hiánya, eredményesen fogunk tudni együttműködni mind a rezidens, mind a doktori képzés terén – ígérte a vendég, aki minden nehéz helyzetben személyesen is kiállt a MOGYE ügye mellett. Mi, magyarok, egymás számára vagyunk a legnagyobb stresszfaktor – utalt kellemetlen tapasztalataira is a vendég, aki szerint jobb nem egészen jó döntést hozni, mint egy helyben topogni. "Van, amit önök helyett nem tudunk megoldani", mint például a népességfogyás vagy a tanári testületben levő ellentétek, de a képzésben segítő kezet tudnak nyújtani, mondta Kellermayer Miklós professzor, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának a graduális képzésért felelős dékánhelyettese. Beszámolt az egyetem történetéről, az ott folyó oktatásról és kutatásról, a kiválósági programokról és a MOGYE-val kialakított diák- és oktatócsere történetéről, aminek a folytatását ígérte. A pécsi diákság egy emberként szeretne segíteni – fogalmazott Wilczek Krisztián kollégái nevében. A MOGYE-nak a diákság körében való népszerűsítése kapcsán József Éva tanárnő és Tamási Zsolt, a katolikus főgimnázium igazgatója az egyetem és az iskolák közötti élő kapcsolat fontosságát hangsúlyozta. A kerekasztal-beszélgetés végén dr. Benedek Imre professzor a VI. Sz. Belgyógyászati Tanszék által a kutatás terén elért kiváló eredményekről számolt be, majd a zárónyilatkozat vitája következett. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2017. szeptember 5.Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá. Elődei nyomába lépett – A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást? – Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”. – Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete? – A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá. Ösztöndíjasként Amerikában – A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába? – Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett. – Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról? – Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták. – Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként? – Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is. A templomépítő – Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést? – A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte. – A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is... – Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon. – Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés? – Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés. – Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért? – Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
